Egyhetes utazás a síparadicsom Les Orres-ba – 10 nap, melyet 3000 megtett kilométer, 6 nap síelés, sok-sok érdekes látnivaló, hatalmas, háromezer méteres hegycsúcsok látványa, finom és hihetetlenül tiszta magaslati levegő, iszonyatos mennyiségű hó, rengeteg lesíelt kilométer, izomláz, esténként jóleső, a pestitől szögesen elütő fáradtság, és “relaxálás” fémjelez. Mindez a téli sportok királyának, az alpesi síelésnek köszönhető.
A fenti költői sorok sem festhetnék le jobban a síelés lényegét. Ez az a sport, ahol nemcsak a test dolgozik, hanem minden más is: a szem a gyönyörű alpesi tájat figyeli minduntalan, az orr szívja a pompás, tiszta hegyi levegőt, az arc kipirosul a hegyek csúcsán a hideg, metsző, de mégis jóleső hidegben, és az ember, amint száll alá a havon a sítalpon, egyre gyorsabban és gyorsabban…
A síelés: életforma és csak azok ismerik meg igazán, akik átélik. A magyar hegyek alacsonyak, kevés havat tudnak megtartani telente, ennek ellenére a magyarok jelentős része síimádónak számít és mint ilyen, alkalmanként – amint erre lehetőség nyílik – hódol is ennek a szenvedélynek. Évente magyarok ezrei utaznak az Alpokba, a Kárpátokba. Sokat számít, hogy a hegyek szívébe, jó magasra megy-e az ember, vagy alacsonyabb helyre. Igen sokan a francia Alpokba mennek: mindig ott van a legtöbb hó, és ami még fontosabb: meg is marad sokáig, hiszen a francia síterepek többsége legalább kétezer méter tengerszint-feletti magassággal büszkélkedhet.
Januárban szültetett meg a döntés négyünk fejében: ezúttal a franciákat látogatjuk meg, és élvezzük vendégszeretetüket egy hétre. Sok tanakodás, fejtörés után döntöttünk a Dél-Alpokban található Les Orres mellett. Végül is nem volt rossz választás!
Pénteken, március 6-án két órakor indult két, izgatott síelni vágyó honfitárssal megtömött busz a Hősök teréről, hogy 1500 kilométer és összesen több mint 2500 m szintkülönbség (két hágót is meg kellett mászniuk a buszoknak) leküzdése után havat Pramouton – a sípályáról nézvelássunk. A kényelmes, gyors és halk Neoplan buszok fedélzetén – alapos meglepetésünkre – nem túl drága büfét találtunk, ahol nyugodt szívvel lakmározhattuk be a főtt virslit mustárral (egy pár “csak” 150 Ft volt), miközben az idős büfés néni traktált jópofábbnál jópofább történetekkel. Vagy éppen videót néztünk: az út alatt 4 videofilm pergett le szemeink előtt…
Én sose szoktam jól aludni se buszon, se vonatom, de most úgy aludtam át az éjt, mint a bunda. A busz, akár egy repülőgép suhant tova az olasz autópályán, miután a rábafüzesi határátkelőn a marcona osztrák határőrök leszállították mindannyiunkat és apránként ellenőriztek minket (ezt köszönhettük a szigorú EU-s schengeni-egyezmények), és elsuhantunk a karintiai tavak mellet, majd átléptük a Tarvisio-i osztrák-olasz határt. Udine, majd Velence mellett 30 kilométerrel elsuhanva Milánó felé vettük az irányt. Kora reggel, mikor ébredeztek a busz utasai, már Torino alatt jártunk, és lassan tünedeztek fel a szívet melengető látványú hegyek, rajtuk egyre több hóval. Megmászva egy 1900 méteres hágót (Montgenévre) már Franciaországban jártunk. Még pár óra és elérkeztünk Embrun városába, ahonnan még 20 kilométer, és máris Les Orres-ban találtuk magunkat. Embrun és környéke, pontosabban a Hautes-Alpes építészete rendkívül sajátos: mindent kőből építettek, palatetővel, és a házfalak festetlenek. A hegygerinceken néhol egy-egy vár, és pár másodpercre megpillantunk egy XIII. századi román stílusú kápolnát is. De a szemek inkább a hegyeket pásztázzák: 12 órát üt a képzeletbeli óra és itt van szemünk előtt Les Orres!